Benedek Szabolcs
Három árva
A jegenyefa alatt ültünk, tudtuk, hogy jegenyefa, anyánk gyakran kihozott minket ide, hogy jegenye, ő mondta meg. Pár lépésre előttünk fodrozódott a folyó lomha vize, szél rázta az ágakat, levelek hulltak ránk, hallgattak a mad
arak.Azt mondta Boldizsár:
– Itt az ősz.
Boldizsárnak kellemes hangja van, az emberek ha meghallják, azt mondják: “Milyen kellemes!”. Boldizsár kihasznál minden alkalmat, hogy mondhasson valamit. Tudtuk, hogy itt az ősz, hogyne tudtuk volna, túl azon,
hogy föltámadt a szél, és a házak ereszei alatt régóta nem csivitelnek a fecskék, három napja, mikor temettük a mamát, a plébános úr hangosan írta a nagykönyvbe: szeptember tizenegy.– Nem szeretem – dörmögte Boldizsár. Bólogattunk, erről Boldizsár nem tu
dott, felénk fordította a fejét (éreztük az arcunkon lehelete melegét), és megkérdezte: – Ti szeretitek?– Én rühellem a hideget – válaszolta Áron. – Utálom ha fázok, utálom, ha esik, utálom, ha nem heverhetek a jó melegben egy dús lombozatú fa alatt…
–
Aludni télen is lehet – vélte Boldizsár. – Beülsz a búboskemence mellé, melletted tűz ropog, nekitámasztod a vályognak a fejed, és már horkolsz is.– Soha nem horkolok – így Áron. – Alszom csendesen.
– Szoktál horkolni – Boldizsár nem zavartatta magát. – A mama is fölébredt éjszakánként miattad, néha órákon át virrasztott a sötétben, de nem szólt rád, azt akarta, nyugodtan aludj. Így volt, Simon?
Simon bólintott. Tudtuk, hogy bólintott, nem is erőltettük tovább.
– A mama – ásított Áron – ezt soha nem mondta nekem.
– Nagyon sok mindent nem mondott el a mama. Sem neked, sem Simonnak nem. Nekem viszont annál többet. Be voltam avatva.
– Be voltál avatva – így Áron –, ugyan mibe?
– Tudtam, hogy a mama mennyit dolgozik. Értünk gürcölt naphosszat. A sok munkától kisebesedett a keze, a háta meggörnyedt. Látszott rajta, milyen beteg.
Simon a fejét rázta, Boldizsár azt kérdezte:
– Simon, te ugye ezt nem hiszed el?
Simon még erősebben rázta a fejét, Boldizsár mondta tovább:
– Te erről végképp nem is tudhatsz, a mama ilyeneket neked pláne nem mondott el. Ügyelt arra, nehogy észrevégy valamit. Veled mindig mosolygott, neked mindig mesélt, és ha odakint vihar tombolt,
téged vigasztalt meg legelébb. Te vagy a legkisebb hármunk közül, a tenyerén hordozottÁron horkantott egy nagyot, azt mondta:
–Én mindig irigyeltem Simont. A mama ővele kivételezett.
– Nem kivételezett – dörmögte Boldizsár. – Vigyázott rá.
– Azért, m
ert ő volt a számára hármónk közül a legkedvesebb.– Ostobaság! – Boldizsár a levegőbe csapott. – Hogy vagy képes a mamáról ilyet feltételezni? Nem tudod, hogy egy szülő egyformán szereti mind a gyerekeit?
– Ezt szokták mondani – Áron sóhajtott. – De ez nem mindig igaz.
– Majd megtudod, hogy igaz. Ha lesznek gyerekeid.
– Nekem nem lesznek gyerekeim – jelentette ki Áron.
– Miért ne lennének? – Boldizsár Áron ágyéka felé bökött. – Híjján vagy valaminek?
– Semminek nem vagyok híjján. Bár híjján lennék!.. Akkor nem kínozna a vágy szüntelen.
Boldizsár öblösen nevetett:
– Annak van megoldása. Ismerek a faluból lányokat. Tudnának segíteni.
– Rajtam is?
– Az én kedvemért neked is megteszik.
– Támasszuk föl a mamát! – szólalt meg Simon hirtelen.
Meglepődtünk. Simon nem néma, csak beszélni nem szokott. Illetve nem szavakkal beszél. A gesztusok mestere. A mama mindig azt mondta: “Fiúk, ha tudnátok, milyen gyönyörű gyerek ez a Simon! S milyen szépen táncol! Mint a tiszavirágok a víz felett!”. Simon
gyakran táncolt a mama előtt, a mama olyankor mosolygott csendesen. Nem szólt egy szót sem, ám éreztük, hogy mosolyog. S utána jó kedve volt.Hallottuk, hogy Simon fölkelt és járkálni kezdett előttünk. Bizonyára most is táncolt, ebben nem voltunk biztosak
. Másra koncentráltunk, a mama emléke lekötött bennünket teljesen.– Föltámasztani – mondta Boldizsár. – Ha csak ilyeneket tud mondani, jobb, ha nem szólal meg.
– Hiába volt kedvenc – replikázott Áron –, nem teljesen épeszű.
– Nem volt kedvenc – morgott
Boldizsár. – S teljesen épeszű. Nem a módszerre gondolok. Az okra inkább.– Okra? – Áron csodálkozott. – Miféle okra?
– Szerintetek a mama örülne neki?
Simon léptei alatt zörgött az avar. Az jutott az eszünkbe: a fákról hamarosan zsákszámra hullanak a levelek.
“Világos, hogy örülne – hallottuk ki Simon lépteiből. – Élni jó.”
Ugyanezt mondta Áron is:
– Az életnek mindenki örül.
– S ha a mama nem akar visszatérni? – tamáskodott Boldizsár. – Ha jobb neki odaát?
– Ha szeret bennünket – vélte Áron –, itt a jobb neki. Velünk.
Simon abbahagyta a mocorgást, leült. Sóhajtoztunk, törtük a fejünket.
– S ha már a mamát föltámasztjuk – Boldizsár nem maradt nyugton –, a papát miért nem hozzuk vissza?
– A papa elesett a forradalomban – mondta Áron. – Hősi halot
t.– Fegyvert fogott és lelőtték – mondta Boldizsár. – így jár, aki fegyvert ragad. Végül egy golyó öli meg.
– A papa hősi halott – jelentette ki Áron.
Simon úgy csinált a szájával, mint a gépfegyver: “Bumm! Bumm! Ratatata.”
– Na jó – egyezett bele Boldizsár. – Támasszuk fel a mamát. Ki csinálja? Én?
– Ki más? – kérdezett vissza Áron, s behunyta a szemét. – Te vagy a legidősebb. A családfő csinálja meg.
– Te pedig a leglustább vagy – Boldizsár a jegenyefa tövébe kapaszkodva fölállt. – Gyertek, menjünk a mama sírjához.
Áronnak nem akaródzott fölkelni, azt mondta: olyan jól ül itt, és különben is, éjjel keveset aludt. “Keveset, legalább tíz órát” – bólogatott gúnyosan Boldizsár, azzal fölrángatta az öcsét. Simon az első szóra talpon volt, ő ment legelöl, hallottuk, amint a levelek és a gallyak ropognak a léptei alatt. Boldizsár és Áron összekapaszkodtak, Áronnak időnként Boldizsár vállára bicsaklott a feje.
Így érkeztünk el oda, ahol a temető szélét sejtettük. Előrehajoltunk, megtapogattuk a földet, nég
ykézláb csúsztunk tovább. Kivéve Simont, aki ezúttal Boldizsár és Áron mögé kerülve lejtette táncos lépteit.Boldizsár végre ki tudott tapogatni egy sírkövet, arra fölültünk valamennyien.
– S most mi lesz? – kérdezte Áron, közben ismét Boldizsár vállára hajtotta fejét.
– Most segítséget kérünk – felelte Boldizsár.
– Segítséget? – Áron csodálkozott.
– Gondolod – kérdezett vissza Boldizsár –, hogy egyedül menni fog?
– Azt hittem – Áron vállat vont –, ha az ember valamit nagyon akar…
Közelebb húzódtunk
egymáshoz, térdünk összeért. Úgy ültünk, mintha egy háromszög egy-egy csúcsa lennénk, megfogtuk egymás kezét, becsuktuk a szemeinket. Arcunk kisimult, lassan vettük a levegőt, Simon is abbahagyta a fejrázást.Nem tudtuk, mennyi idő telt el, talán hosszú p
ercek. Egyszer csak azt mondta Boldizsár:– Itt van.
Áron tamáskodó képet vágott, Simon határozottan igent bólintott.
– Egészen közel – folytatta Boldizsár. – Itt ül közöttünk.
– Úgy tudom – jegyezte meg Áron –, az ilyesmihez afféle társasjátékszerű tábla kell. Lehetőleg A3-as méretben. A tábla szélén a betűk, középen egy nem túl nehéz pohár…
– Csss! – szólt rá Boldizsár. – Most ne beszélj!
Ültünk a sírkövön, hallgattunk, mint a sír.
Föltámadt a szél, lelkünkig hatolt a közelgő őszi hideg.
– Köszönjük – suttogta Boldizsár a szél ordításába. – Köszönjük szépen.
– Mit köszöngetsz? – hüledezett Áron.
– Te nem érezted – így Boldizsár –, amint végigsimította az arcodat?
– Valamit éreztem – kapott az arcához Áron –, nem a szél?..
– Oktondi – Boldizsár csak ennyit mondott.
– Én is éreztem – szólalt meg Simon. – Tudom, ki volt.
– Ő volt, persze hogy ő volt – Boldizsár elengedte öccsei kezét. – Mária volt, Jézusnak anyja. Szűz Mária. Akinek mikor a gyermeke megszületett, minden másnál fényesebb csillag jelent meg az égen, és a jászolhoz csalogatta a háromkirályokat.
– Bolygóegyüttállás volt – mondta Áron. – Egy tengely mentén helyezkedett a Jupiter, a Szaturnusz és az Uránusz. Amiatt volt akkora fényesség.
– Ezt honnan tudod? – kérdezte Boldizsár.
– Olvastam – mondta Áron, majd hozzátette: – A mama fölolvasta nekem.
– Akármi is világított – mondta Boldizsár –, a háromkirályok fölkeresték Máriát. Mint ahogy Mária most fölkeresett minket.
Áron körbeforgatta, Simon egyetértően ingatta a fejét.
– Pohár nélkül is működik az ilyesmi? – morogta Áron, inkább magának.
– Menjünk – Boldizsár fölállt a sírkövön –, keressük meg a mama sírját!
Elindultunk, amerre sejtettük a sírkövet. A szagok után mentünk, friss virág, nemrégiben hantolt föld illatát kerestük. Egyikünk sem ereszkedett négykézlábra: határozott, egyenes léptekkel mentünk a mama sírjához, mintha valóban Mária vezetett volna bennünket, s mintha útközben is éreztük volna arcunkon simogató tenyerét.
Megálltunk a sírkő előtt, letérdeltünk mindannyian.
– Ha lehetne három kívánságom – jelentette ki Áron –, elcserélném azért az egyért, hogy a mama ismét itt legyen.
– Három kívánság – ismételte Boldizsár. – Mit kívánnál, ha három kívánságod lehetne?
Áron sóhajtott:
– Legyen itt a mama…
– Jó, ez egy – mordult Boldizsár. – Még kettőt lehet.
– Talán a papa is… – mondta Áron. – Aki hősi halott.
– Oktondi – így Boldizsár. – Ez a kettő egyből is megoldható lenne: “Támadjanak fel holtukból a szüleink!”. Ne
m vagy az a kimondottan takarékos típus.– Elég, ha hármunk közül te takarékoskodsz – Áron Simon felé kacsintott. – Annál több jut nekünk.
Boldizsár mintha nem hallotta volna meg:
– Szóval, miket kívánnál még?
Áron a fejét vakarta.
– Kívánnék egy lányt.
– Egy lányt – ismételte Boldizsár. – Azt nem kell kívánni. Anélkül is akad. Csak ki kell várni. Majd szerzek neked.
– Én most kívánnám. Azonnal.
Áron kijelentésére Simon is bólogatni kezdett. Boldizsár sóhajtott:
– Ha már ilyen türelmetlen vagy, legyen… – ujjaival mutatta: – Voltak tehát eddig a mama és a papa, utána egy lány. Még egyet kívánhatsz.
– Azt kívánnám – mondta Áron ünnepélyesen –, hogy mi soha nem hagyjuk el egymást! Hogy mindig éljünk együtt! Mármint a mama, a papa, mi hárman és a lány.
– Az a lány – kérdezte Boldizsár – közös lenne?
– Dehogyis! Az enyém.
Simon nevetett. Ha Boldizsár nem tartja szorosan a kezét, felugrott volna.
Veszekedni kezdtünk. Boldizsár azzal vádolta Áront, hogy önző, Áron tiltakozott, mondván, a három kívánságból kettő mindannyiunknak jó. Simon ingadozott, nem tudta pártját fogni egyikünknek sem. Boldizsár azt is mondta: Áron hülyeségeket kívánt, főleg az
utolsó hülyeség, mert az, hogy mindig együtt élljünk, nem kívánság dolga, hanem rajtunk múlik. Utána azt kérdezte hirtelen Boldizsár:– Olyat nem is kívánnál, hogy láss?
Áron csodálkozott:
– Ez meg se fordult a fejemben. Nekem így is jó.
Boldizsár tová
bb zsörtölődött, mondván, ez nem minősítés kérdése, lehet, hogy nekünk jó, de akik látnak, azoknak bizonyára még jobb, s nem tudjuk, mit veszítünk el. Áron szerint eddig is tudtunk így élni, ezután is tudunk. Simon közbevágott váratlanul:– Akkor most már támasszuk föl a mamát!
– Jó – a középen térdelő Boldizsár a magáéval együtt a sírkőre tette Áron és Simon kezét. – Támasszuk fel. Koncentráljatok erősen.
– Az A3-as társasjátéktábla – kérdezte Áron – most se kell?
Szorítottuk egymás kezét, becsuktuk a
szemünket. Vártuk, hogy Mária ismét megjelenjen. Az újból föltámadó szél valahonnét énekhangot sodort felénk. Egy nő énekelt – időnként messze, időnként nagyon közel.– Nem akar – szólalt meg hirtelen Áron. – Nem akar föltámadni.
– Te se hallottál semmit? – fordult feléje Boldizsár.
– Itt volt – így Áron. – Megjelent. Láttam, amint a kőlapból kiemelkedett – érezte, Boldizsár csodálkozik –, jó, persze, nem úgy láttam… de mégis… valamit…
– Ez érdekes – mondta Boldizsár. – Éppen szólni akartam, hogy nem mű
ködik.– Minden működött. Itt volt. Azt mondta, nem akar föltámadni. Jó neki odaát. Meg különben is – Áron elmosolyodott. –, azt mondta, a lába, a végtagjai… azokat nem tudná használni már – nem akarta kimondani: “elrohadt”.
– Még csak most temettük – ingatta a fejét Boldizsár. – Ilyen hamar?
– Ami múlandó – bölcselkedett Áron –, az elmúlik. Időnként nagyon rövid idő alatt… Azt is kérdezte anyánk – folytatta kis szünet után –: miért akarjuk visszahívni, miért nem megyünk inkább oda?
– No – Boldizsár meghökkent. – Öngyilkoljuk meg magunkat, vagy hogy gondolja talán?
– Engem megölhettek – csattant föl Simon hangja. – Az előbb úgyis meg akartatok ölni.
Hallottuk, amint Simon fölemelkedik, lábai alatt zörögtek a levelek.
– Nem akartunk megölni – mondta Boldizsár. – Butaságot beszélsz.
Simon alatt ropogtak a gallyak:
– Éreztem a haragotokat. Úgy gondoljátok, a mama engem szeretett a legjobban. Pedig ez nem igaz.
Fölkeltünk a térdelésből, a mama sírjára ültünk. Boldizsár továbbra sem értette: miért nem a
kar a mama visszajönni? Pedig eddig olyan sok minden sikerült. Elértük, amit el akartunk érni. A hívásunkra még Mária is megjelent, és segített a föltámasztásban. A mamán múlott. Holott nélküle a papát sem tudjuk föltámasztani, csak a mama tudja, hol van eltemetve.– Én már alig emlékszem a papára – mondta Áron. – Azelőtt halt meg, hogy Simon megszületett.
– Bennem több emlék maradt – mondta Boldizsár. – Erős volt, nagytermetű.
Arra fordítottuk a fejünket, amerre Simon táncolt.
– A mama azt mondta – szólalt meg nagysokára Áron –, sokkal jobb odaát. Biztos így van, mert bennünket nagyon szeretett, és most még miattunk sem akar visszajönni… A mama után kellene mennünk.
Boldizsár fölállt a sírról:
– Tudod, merre menjünk?
– A menyország felé – mondta Áron. – Megker
essük a menyországot. Nem lesz könnyű. Az út hosszú és veszélyes. Sokan el akarnak majd téríteni. Koboldokkal, manókkal és tündérekkel találkozunk. Meg legfőképpen emberekkel. Ők a legveszélyesebbek.Boldizsár a sír felé fordította fejét:
– Nincs rövidebb út?
– Nincs – vágta rá egyszerre Áron és Simon.
– Akkor… keressük meg a temető kijáratát.
Négykézláb ereszkedtünk. Áron ment legelöl, aztán Simon, végül Boldizsár. Csúsztunk-másztunk néhány métert, akkor Áron megállt és azt javasolta: álljunk föl, nem
fogjuk az utat eltéveszteni. Simon azonnal követte a példáját, Boldizsár még zsörtölődött egy darabon. Aztán fölrángattuk Boldizsárt.Összekapaszkodtunk, mentünk arra, amerre sejtettük a temető kijáratát.