Benedek Szabolcs

Három árva

A jegenyefa alatt ültünk, tudtuk, hogy jegenyefa, anyánk gyakran kihozott minket ide, hogy jegenye, ő mondta meg. Pár lépésre előttünk fodrozódott a folyó lomha vize, szél rázta az ágakat, levelek hulltak ránk, hallgattak a madarak.

Azt mondta Boldizsár:

– Itt az ősz.

Boldizsárnak kellemes hangja van, az emberek ha meghallják, azt mondják: “Milyen kellemes!”. Boldizsár kihasznál minden alkalmat, hogy mondhasson valamit. Tudtuk, hogy itt az ősz, hogyne tudtuk volna, túl azon, hogy föltámadt a szél, és a házak ereszei alatt régóta nem csivitelnek a fecskék, három napja, mikor temettük a mamát, a plébános úr hangosan írta a nagykönyvbe: szeptember tizenegy.

– Nem szeretem – dörmögte Boldizsár. Bólogattunk, erről Boldizsár nem tudott, felénk fordította a fejét (éreztük az arcunkon lehelete melegét), és megkérdezte: – Ti szeretitek?

– Én rühellem a hideget – válaszolta Áron. – Utálom ha fázok, utálom, ha esik, utálom, ha nem heverhetek a jó melegben egy dús lombozatú fa alatt…

Aludni télen is lehet – vélte Boldizsár. – Beülsz a búboskemence mellé, melletted tűz ropog, nekitámasztod a vályognak a fejed, és már horkolsz is.

– Soha nem horkolok – így Áron. – Alszom csendesen.

– Szoktál horkolni – Boldizsár nem zavartatta magát. – A mama is fölébredt éjszakánként miattad, néha órákon át virrasztott a sötétben, de nem szólt rád, azt akarta, nyugodtan aludj. Így volt, Simon?

Simon bólintott. Tudtuk, hogy bólintott, nem is erőltettük tovább.

– A mama – ásított Áron – ezt soha nem mondta nekem.

– Nagyon sok mindent nem mondott el a mama. Sem neked, sem Simonnak nem. Nekem viszont annál többet. Be voltam avatva.

– Be voltál avatva – így Áron –, ugyan mibe?

– Tudtam, hogy a mama mennyit dolgozik. Értünk gürcölt naphosszat. A sok munkától kisebesedett a keze, a háta meggörnyedt. Látszott rajta, milyen beteg.

Simon a fejét rázta, Boldizsár azt kérdezte:

– Simon, te ugye ezt nem hiszed el?

Simon még erősebben rázta a fejét, Boldizsár mondta tovább:

– Te erről végképp nem is tudhatsz, a mama ilyeneket neked pláne nem mondott el. Ügyelt arra, nehogy észrevégy valamit. Veled mindig mosolygott, neked mindig mesélt, és ha odakint vihar tombolt, téged vigasztalt meg legelébb. Te vagy a legkisebb hármunk közül, a tenyerén hordozott

Áron horkantott egy nagyot, azt mondta:

–Én mindig irigyeltem Simont. A mama ővele kivételezett.

– Nem kivételezett – dörmögte Boldizsár. – Vigyázott rá.

– Azért, mert ő volt a számára hármónk közül a legkedvesebb.

– Ostobaság! – Boldizsár a levegőbe csapott. – Hogy vagy képes a mamáról ilyet feltételezni? Nem tudod, hogy egy szülő egyformán szereti mind a gyerekeit?

– Ezt szokták mondani – Áron sóhajtott. – De ez nem mindig igaz.

– Majd megtudod, hogy igaz. Ha lesznek gyerekeid.

– Nekem nem lesznek gyerekeim – jelentette ki Áron.

– Miért ne lennének? – Boldizsár Áron ágyéka felé bökött. – Híjján vagy valaminek?

– Semminek nem vagyok híjján. Bár híjján lennék!.. Akkor nem kínozna a vágy szüntelen.

Boldizsár öblösen nevetett:

– Annak van megoldása. Ismerek a faluból lányokat. Tudnának segíteni.

– Rajtam is?

– Az én kedvemért neked is megteszik.

– Támasszuk föl a mamát! – szólalt meg Simon hirtelen.

Meglepődtünk. Simon nem néma, csak beszélni nem szokott. Illetve nem szavakkal beszél. A gesztusok mestere. A mama mindig azt mondta: “Fiúk, ha tudnátok, milyen gyönyörű gyerek ez a Simon! S milyen szépen táncol! Mint a tiszavirágok a víz felett!”. Simon gyakran táncolt a mama előtt, a mama olyankor mosolygott csendesen. Nem szólt egy szót sem, ám éreztük, hogy mosolyog. S utána jó kedve volt.

Hallottuk, hogy Simon fölkelt és járkálni kezdett előttünk. Bizonyára most is táncolt, ebben nem voltunk biztosak. Másra koncentráltunk, a mama emléke lekötött bennünket teljesen.

– Föltámasztani – mondta Boldizsár. – Ha csak ilyeneket tud mondani, jobb, ha nem szólal meg.

– Hiába volt kedvenc – replikázott Áron –, nem teljesen épeszű.

– Nem volt kedvenc – morgott Boldizsár. – S teljesen épeszű. Nem a módszerre gondolok. Az okra inkább.

– Okra? – Áron csodálkozott. – Miféle okra?

– Szerintetek a mama örülne neki?

Simon léptei alatt zörgött az avar. Az jutott az eszünkbe: a fákról hamarosan zsákszámra hullanak a levelek.

“Világos, hogy örülne – hallottuk ki Simon lépteiből. – Élni jó.”

Ugyanezt mondta Áron is:

– Az életnek mindenki örül.

– S ha a mama nem akar visszatérni? – tamáskodott Boldizsár. – Ha jobb neki odaát?

– Ha szeret bennünket – vélte Áron –, itt a jobb neki. Velünk.

Simon abbahagyta a mocorgást, leült. Sóhajtoztunk, törtük a fejünket.

– S ha már a mamát föltámasztjuk – Boldizsár nem maradt nyugton –, a papát miért nem hozzuk vissza?

– A papa elesett a forradalomban – mondta Áron. – Hősi halott.

– Fegyvert fogott és lelőtték – mondta Boldizsár. – így jár, aki fegyvert ragad. Végül egy golyó öli meg.

– A papa hősi halott – jelentette ki Áron.

Simon úgy csinált a szájával, mint a gépfegyver: “Bumm! Bumm! Ratatata.”

– Na jó – egyezett bele Boldizsár. – Támasszuk fel a mamát. Ki csinálja? Én?

– Ki más? – kérdezett vissza Áron, s behunyta a szemét. – Te vagy a legidősebb. A családfő csinálja meg.

– Te pedig a leglustább vagy – Boldizsár a jegenyefa tövébe kapaszkodva fölállt. – Gyertek, menjünk a mama sírjához.

Áronnak nem akaródzott fölkelni, azt mondta: olyan jól ül itt, és különben is, éjjel keveset aludt. “Keveset, legalább tíz órát” – bólogatott gúnyosan Boldizsár, azzal fölrángatta az öcsét. Simon az első szóra talpon volt, ő ment legelöl, hallottuk, amint a levelek és a gallyak ropognak a léptei alatt. Boldizsár és Áron összekapaszkodtak, Áronnak időnként Boldizsár vállára bicsaklott a feje.

Így érkeztünk el oda, ahol a temető szélét sejtettük. Előrehajoltunk, megtapogattuk a földet, négykézláb csúsztunk tovább. Kivéve Simont, aki ezúttal Boldizsár és Áron mögé kerülve lejtette táncos lépteit.

Boldizsár végre ki tudott tapogatni egy sírkövet, arra fölültünk valamennyien.

– S most mi lesz? – kérdezte Áron, közben ismét Boldizsár vállára hajtotta fejét.

– Most segítséget kérünk – felelte Boldizsár.

– Segítséget? – Áron csodálkozott.

– Gondolod – kérdezett vissza Boldizsár –, hogy egyedül menni fog?

– Azt hittem – Áron vállat vont –, ha az ember valamit nagyon akar…

Közelebb húzódtunk egymáshoz, térdünk összeért. Úgy ültünk, mintha egy háromszög egy-egy csúcsa lennénk, megfogtuk egymás kezét, becsuktuk a szemeinket. Arcunk kisimult, lassan vettük a levegőt, Simon is abbahagyta a fejrázást.

Nem tudtuk, mennyi idő telt el, talán hosszú percek. Egyszer csak azt mondta Boldizsár:

– Itt van.

Áron tamáskodó képet vágott, Simon határozottan igent bólintott.

– Egészen közel – folytatta Boldizsár. – Itt ül közöttünk.

– Úgy tudom – jegyezte meg Áron –, az ilyesmihez afféle társasjátékszerű tábla kell. Lehetőleg A3-as méretben. A tábla szélén a betűk, középen egy nem túl nehéz pohár…

– Csss! – szólt rá Boldizsár. – Most ne beszélj!

Ültünk a sírkövön, hallgattunk, mint a sír.

Föltámadt a szél, lelkünkig hatolt a közelgő őszi hideg.

– Köszönjük – suttogta Boldizsár a szél ordításába. – Köszönjük szépen.

– Mit köszöngetsz? – hüledezett Áron.

– Te nem érezted – így Boldizsár –, amint végigsimította az arcodat?

– Valamit éreztem – kapott az arcához Áron –, nem a szél?..

– Oktondi – Boldizsár csak ennyit mondott.

– Én is éreztem – szólalt meg Simon. – Tudom, ki volt.

– Ő volt, persze hogy ő volt – Boldizsár elengedte öccsei kezét. – Mária volt, Jézusnak anyja. Szűz Mária. Akinek mikor a gyermeke megszületett, minden másnál fényesebb csillag jelent meg az égen, és a jászolhoz csalogatta a háromkirályokat.

– Bolygóegyüttállás volt – mondta Áron. – Egy tengely mentén helyezkedett a Jupiter, a Szaturnusz és az Uránusz. Amiatt volt akkora fényesség.

– Ezt honnan tudod? – kérdezte Boldizsár.

– Olvastam – mondta Áron, majd hozzátette: – A mama fölolvasta nekem.

– Akármi is világított – mondta Boldizsár –, a háromkirályok fölkeresték Máriát. Mint ahogy Mária most fölkeresett minket.

Áron körbeforgatta, Simon egyetértően ingatta a fejét.

– Pohár nélkül is működik az ilyesmi? – morogta Áron, inkább magának.

– Menjünk – Boldizsár fölállt a sírkövön –, keressük meg a mama sírját!

Elindultunk, amerre sejtettük a sírkövet. A szagok után mentünk, friss virág, nemrégiben hantolt föld illatát kerestük. Egyikünk sem ereszkedett négykézlábra: határozott, egyenes léptekkel mentünk a mama sírjához, mintha valóban Mária vezetett volna bennünket, s mintha útközben is éreztük volna arcunkon simogató tenyerét.

Megálltunk a sírkő előtt, letérdeltünk mindannyian.

– Ha lehetne három kívánságom – jelentette ki Áron –, elcserélném azért az egyért, hogy a mama ismét itt legyen.

– Három kívánság – ismételte Boldizsár. – Mit kívánnál, ha három kívánságod lehetne?

Áron sóhajtott:

– Legyen itt a mama…

– Jó, ez egy – mordult Boldizsár. – Még kettőt lehet.

– Talán a papa is… – mondta Áron. – Aki hősi halott.

– Oktondi – így Boldizsár. – Ez a kettő egyből is megoldható lenne: “Támadjanak fel holtukból a szüleink!”. Nem vagy az a kimondottan takarékos típus.

– Elég, ha hármunk közül te takarékoskodsz – Áron Simon felé kacsintott. – Annál több jut nekünk.

Boldizsár mintha nem hallotta volna meg:

– Szóval, miket kívánnál még?

Áron a fejét vakarta.

– Kívánnék egy lányt.

– Egy lányt – ismételte Boldizsár. – Azt nem kell kívánni. Anélkül is akad. Csak ki kell várni. Majd szerzek neked.

– Én most kívánnám. Azonnal.

Áron kijelentésére Simon is bólogatni kezdett. Boldizsár sóhajtott:

– Ha már ilyen türelmetlen vagy, legyen… – ujjaival mutatta: – Voltak tehát eddig a mama és a papa, utána egy lány. Még egyet kívánhatsz.

– Azt kívánnám – mondta Áron ünnepélyesen –, hogy mi soha nem hagyjuk el egymást! Hogy mindig éljünk együtt! Mármint a mama, a papa, mi hárman és a lány.

– Az a lány – kérdezte Boldizsár – közös lenne?

– Dehogyis! Az enyém.

Simon nevetett. Ha Boldizsár nem tartja szorosan a kezét, felugrott volna.

Veszekedni kezdtünk. Boldizsár azzal vádolta Áront, hogy önző, Áron tiltakozott, mondván, a három kívánságból kettő mindannyiunknak jó. Simon ingadozott, nem tudta pártját fogni egyikünknek sem. Boldizsár azt is mondta: Áron hülyeségeket kívánt, főleg az utolsó hülyeség, mert az, hogy mindig együtt élljünk, nem kívánság dolga, hanem rajtunk múlik. Utána azt kérdezte hirtelen Boldizsár:

– Olyat nem is kívánnál, hogy láss?

Áron csodálkozott:

– Ez meg se fordult a fejemben. Nekem így is jó.

Boldizsár tovább zsörtölődött, mondván, ez nem minősítés kérdése, lehet, hogy nekünk jó, de akik látnak, azoknak bizonyára még jobb, s nem tudjuk, mit veszítünk el. Áron szerint eddig is tudtunk így élni, ezután is tudunk. Simon közbevágott váratlanul:

– Akkor most már támasszuk föl a mamát!

– Jó – a középen térdelő Boldizsár a magáéval együtt a sírkőre tette Áron és Simon kezét. – Támasszuk fel. Koncentráljatok erősen.

– Az A3-as társasjátéktábla – kérdezte Áron – most se kell?

Szorítottuk egymás kezét, becsuktuk a szemünket. Vártuk, hogy Mária ismét megjelenjen. Az újból föltámadó szél valahonnét énekhangot sodort felénk. Egy nő énekelt – időnként messze, időnként nagyon közel.

– Nem akar – szólalt meg hirtelen Áron. – Nem akar föltámadni.

– Te se hallottál semmit? – fordult feléje Boldizsár.

– Itt volt – így Áron. – Megjelent. Láttam, amint a kőlapból kiemelkedett – érezte, Boldizsár csodálkozik –, jó, persze, nem úgy láttam… de mégis… valamit…

– Ez érdekes – mondta Boldizsár. – Éppen szólni akartam, hogy nem működik.

– Minden működött. Itt volt. Azt mondta, nem akar föltámadni. Jó neki odaát. Meg különben is – Áron elmosolyodott. –, azt mondta, a lába, a végtagjai… azokat nem tudná használni már – nem akarta kimondani: “elrohadt”.

– Még csak most temettük – ingatta a fejét Boldizsár. – Ilyen hamar?

– Ami múlandó – bölcselkedett Áron –, az elmúlik. Időnként nagyon rövid idő alatt… Azt is kérdezte anyánk – folytatta kis szünet után –: miért akarjuk visszahívni, miért nem megyünk inkább oda?

– No – Boldizsár meghökkent. – Öngyilkoljuk meg magunkat, vagy hogy gondolja talán?

– Engem megölhettek – csattant föl Simon hangja. – Az előbb úgyis meg akartatok ölni.

Hallottuk, amint Simon fölemelkedik, lábai alatt zörögtek a levelek.

– Nem akartunk megölni – mondta Boldizsár. – Butaságot beszélsz.

Simon alatt ropogtak a gallyak:

– Éreztem a haragotokat. Úgy gondoljátok, a mama engem szeretett a legjobban. Pedig ez nem igaz.

Fölkeltünk a térdelésből, a mama sírjára ültünk. Boldizsár továbbra sem értette: miért nem akar a mama visszajönni? Pedig eddig olyan sok minden sikerült. Elértük, amit el akartunk érni. A hívásunkra még Mária is megjelent, és segített a föltámasztásban. A mamán múlott. Holott nélküle a papát sem tudjuk föltámasztani, csak a mama tudja, hol van eltemetve.

– Én már alig emlékszem a papára – mondta Áron. – Azelőtt halt meg, hogy Simon megszületett.

– Bennem több emlék maradt – mondta Boldizsár. – Erős volt, nagytermetű.

Arra fordítottuk a fejünket, amerre Simon táncolt.

– A mama azt mondta – szólalt meg nagysokára Áron –, sokkal jobb odaát. Biztos így van, mert bennünket nagyon szeretett, és most még miattunk sem akar visszajönni… A mama után kellene mennünk.

Boldizsár fölállt a sírról:

– Tudod, merre menjünk?

– A menyország felé – mondta Áron. – Megkeressük a menyországot. Nem lesz könnyű. Az út hosszú és veszélyes. Sokan el akarnak majd téríteni. Koboldokkal, manókkal és tündérekkel találkozunk. Meg legfőképpen emberekkel. Ők a legveszélyesebbek.

Boldizsár a sír felé fordította fejét:

– Nincs rövidebb út?

– Nincs – vágta rá egyszerre Áron és Simon.

– Akkor… keressük meg a temető kijáratát.

Négykézláb ereszkedtünk. Áron ment legelöl, aztán Simon, végül Boldizsár. Csúsztunk-másztunk néhány métert, akkor Áron megállt és azt javasolta: álljunk föl, nem fogjuk az utat eltéveszteni. Simon azonnal követte a példáját, Boldizsár még zsörtölődött egy darabon. Aztán fölrángattuk Boldizsárt.

Összekapaszkodtunk, mentünk arra, amerre sejtettük a temető kijáratát.